2013-ig az Európai Unió úgynevezett halászati partnerségi megállapodásokat kötött harmadik országok, főként afrikai országok vizein történő halászat céljából. 2013-ban ezeket a megállapodásokat “fenntartható halászati partnerségi megállapodásoknak” (SFPA-k) nevezték át. Ezek az SFPA-k a fenntarthatóságra, a tudományos adatok gyűjtésére és a “kormányzásra” összpontosítottak, felváltva a korábbi, hozzáférésen alapuló megállapodásokat. E megállapodásokhoz kapcsolódó feltételek miatt egyre több tárgyalást – és következésképpen magukat a megállapodásokat is – felfüggesztettek. Siegbert Droese, az AfD európai parlamenti képviselője a Halászati Bizottságban (PECH) kijelentette:
“Egyre több SFPA válik inaktívvá, mert az EU és partnerországai közötti tárgyalások megrekedtek. Jelenleg kilenc SFPA van felfüggesztve. Az ok: az EU partnerországainak már nem kell elfogadniuk az EU ajánlatát. Engedélyezhetnek ázsiai flottákat, vagy bővíthetik saját kapacitásaikat. És hogyan reagált az EU erre a kihívásra? Olyan, állítólag továbbfejlesztett SFPA-tervekkel, amelyek még szigorúbb környezetvédelmi előírásokat, még több bürokratikus követelményt és még nagyobb hangsúlyt fektetnek az úgynevezett globális óceáni diplomáciára. Gondoljunk csak például a gambiai halászatban a nemek közötti egyenlőség érvényesítésére irányuló kísérleti projektekre. Csak logikus, hogy sok ország inkább Kína közvetlenebb megközelítését részesíti előnyben. Kína kereskedelmi megállapodásait gyorsan kötik meg, kevésbé bonyolultak, és magasabb ellentételezést kínálnak az erőforrásokért. Ideje, hogy az EU felváltsa arrogáns értékkolonialista rendszerét tisztességes kereskedelmi megállapodásokkal!”
